Nos, elérkeztünk akkor a keszegfélékhez. Ilyenkor a hideg időben jó szórakozás lehet a rablóhalazás mellett egy kis keszegfogás. Természetesen télvíz idején némi helyismeret szükséges ahhoz, hogy rájuk találjunk, pláne étvágyuknál is legyenek. De hideg ide vagy oda némi etetőanyag fokozott csalogató hatást fejthet ki. Ezekre most nem térnék ki, hiszen a különböző cégek termékpalettája szinte végtelen sorát kínálja a megfelelő halfajokra specializálódott etetőanyagoknak. Lássuk inkább a halakat.
Dévérkeszeg:
A dévérkeszeg teste oldalról lapított magas, a fiatalabb példányok világosabbak (pikkelyeik ezüstösek), az öregebbek sárgásbrozosak. Herman Ottó a nagy polihisztor a "keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként" jellemezte.Kedveli a lassabb folyású folyókat, nagyobb tavakat, holtágakat (Dunában, Tiszában, Körösökben, állóvizek közül a Balatonban a Velencei-tóban, a Tisza-tóban nagy állományban élnek). Szinttáj is van róla elnevezve az ún. dévér-szinttáj. Ormányszerűen előrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát, amely a legsikeresebb csalija is. Mint szájállása is elárulja élelmét elsősorban a fenéken keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, ritkán feljön a felszínre is főleg a hajnali órákban.
Íz- és szagérzékelése fejlett, messziről megérzi az etetőanyag szagát, kedveli az édes ízűeket, de főleg tavasszal eredményesek lehetünk ha a natúr etetőanyaghoz sok sót keverünk.
Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén, sokszor a halak háta is kilátszika vízből, ilyenkor prédául szolgálhatnak a nagyobb példányok a vízimadaraknak, víziemlősöknek. Sok helyütt horgászati tilalmat rendelnek el ebben az időben, néhol megtiltják a vízparton való tartózkodást. Sőt egy időben Svédországban még a harangozás is tilos volt a vizek közelében fekvő templomokban, hogy az ívást ne zavarják.Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyors testhosszúsága elérheti a 40-50 centimétert és testtömege a 4-5 kilogrammot.
Bodorka:
Ezüstös testű kissé magas hátú hal, pikkelyei a hátoldalon zöldesfeketék. Úszói vörhenyes színűek, szeme búzaszínú (ezért nevezik búzakeszegnek). Hasvonala göbölyded lekerekített.
Igénytelen hal, egyaránt jóérzi magát kisebb folyókban, csatornákban, tavakban, tározókban. Mindenütt nagy mennyiségben megtalálható, az európai vizek legnagyobb számban előforduló halfaja.
Kerüli a hideg, gyors folyású vizeket, inkább a melegebb álló, vagy lassúb folyású részeket kedveli. Homokos kavicsos aljzatú holtágakban keressük, kerüli az iszapos részeket.
Nagyobb folyókon a tavaszi áradáskor kihúzódik az árterekre, bejut a holtágakba és bent is marad. Az áradó folyó zavaros vizében elindul a legközelebbi csatornabefolyóig a folyással felfelé.Egyike a hideg vízben, sot jég alól is fogható halfajainknak.
Ívása április elejére tehető.Rendkívül szapora, 80-10 000 ikrát is lerak.
A víz alatti növényzet között ritkán találjuk meg a bodorkát, inkább a tisztás részeket kedveli. A másodnyarasnál idősebb bodorka a mély, nyílt vizet kedveli, mély nádasokat, hínarasok meder felőli részét.
Táplálkozását tekintve mindenevő, étlapján egyaránt szerepelnek rovarlárvák, apró rákfélék, növényi hajtások, hínárfélék, zöldmoszatok.
Növekedése táplálékban gazda vizekben gyorsnak mondható, az átlagpéldányok 10-20 centiméteresek, ritkábban előfordulhatnak 1 kilogrammos példányok is.
Teste széles háta kissé magas, kecsesnek mondható. Háta olajzöld. Pikkelyei nagyok, színezete főleg az idősebb példányoknál aranyló, pikkelyei nem nyálkásak. Úszói vérvörösek. Szeme narancssárga felső része vörös. Szája felső állálsú ami a felszíni táplálkozásáról árulkodik.
tartózkodási helyei nagyobb folyóöblök, holtágak, mesterséges és természetes tavak (igen szép állománya él a Balatonban és a Velencei-tóban). Csapatosan él, nagy kiterjedésű nádasokban, hínarasokban találja meg kedvező életfeltételeit. A compó és a kárász társhala. A felszíntoő kb. 15 centiméterre mozog, a bodorkával ellentétben a vörösszárnyú nem szereti az árnyékot.
Természetes táplálékai, vízi növények hajtásai, zöldmoszatok, férgek, rovarlárvák, vízfelszínre hullott rovarok.
Karikakeszeg:
Leginkább dévérkeszegre emlékeztet alakja, de ha jobban szemügyre vesszük szembetűnik a különbség, a dévérkeszeggel ellentétben a páros úszóinak töve vöröses, hátvonala a tarkón nyergesen hajlik.
A csendes homokos, agyagos fenekű vizeket kedveli, sokszor a dévérkeszeg mellett is előfordul, az iszapos részeket kerüli.
Ívása május-június hónapra tehető, íváskor úszóival élénken csapkod, fürdik akárcsak a ponty.
Bagolykeszeg:
Nagyobb folyóink és tavaink hala, dévérezés közben akadhat horogra. Pikkelyei ezüstösen csillogók, nagyobbak mint a dévérkeszegnek, teste elnyújtottabb. Szájára boruló tompa orra alapján lehet a legkönnyebben megkülönböztetni a többi keszegfélétől.
Táplálékát elsosorban az aljzatró csipegeti, szájállása utal erre.
Ívása tavasszal kezdődik elhúzódhat a nyár elejéig.
Laposkeszeg:
A dévérkeszegnél laposabb hátú, elnyújtott testű hal, pikkelyei ezüstösen csillogók. Szája középállású ebből ítélve a táplálékát a vízközt szerzi meg. Farok alatti úszója feltűnően hosszú alapú. Tartózkodási helyei nagyobb folyóink mély vize kedveli a kicsit élénkebb folyású szakaszokat, Tiszában elég szép állománya él. Húsa nagyon szálkás, így csak ritkán kerül a halpiacra nagy tömegben.
Növekedése lassú maximális mérete 20-30 centiméter és 0,30-050 kilogramm.
Szilvaorrú keszeg:
A nevét onnan kapta, mivel orra kékes és gömbölyded akár a szilva, kissé túlnyúlik a szájon. Hengeres testű ezüstös pikkelyű hal, farokalatti úszója rövidebb mint a dévérkeszegé. Nagyobb folyóinkban főleg a Dunában és a Tiszában él, többnyire a talaj közelében. Táplálékát így rovarlárvák, csigák, férgek képezik. Ívása május-június hónapra tehető, ikráját növényekre bocsátja, egy nősténytoóől akár 50-100 000 ikra is származhat.
Növekedése lassúnak mondható leggyakoribb a tenyérnyi méretű példány, maximálisan 25-30 centiméteresre 0,20-0,40 kilogramosra nő meg.
A Vaskapu megépítése előtt példányai elvándoroltak egészen a tengerig. Húsa nagyon szálkás.
Paduc:
Teste nyújtott izmos, kissé hengerded alakú. Törzse nyúlánk, vaskos, hátvonala kissé domború. Színezete a hátoldalon sötétzöld-barnászöld, oldalai fokozatosan világosodnak, pikkelyei ezüstösen csillogók. Hátúszója kékesszürkés, a többi úszója vöröses árnyalatú, farokúszója szürke szegélyű. Szája jellegzetesen alsó állású. Mindkét ajka erős, porcos felépítésű, egyenes vonalú (ezért hívják népiesen vésettajkú paducnak). Szájmérete testméretéhez igen kicsi. Orra kékesszederjes árnyalatú, ajkai rózsaszínűek. Látása, szaglása fejlett.
Leginkább a gyors folyású kavicsos, homokos medrű, nem túl mély vízrészeket kedveli. Tavasszal csapatokba verődve tartózkodik a kőrézsűk, sóderzátonyok lankásabb esésein. Nyár végén, ősz elején a sebes és a lassú folyás határán lehet megtalálni, míg ősz végén és télen behúzódik a folyó mélyebb részeire.
A paduc egyaránt elfogyasztja az apró állati eredetu táplálékot, valamint a köveken megtelepedett algabevonatot, amit oldalra fordulva csipkedi le. Télen is táplálkozik.
Április végén májusban nagy csapatokba gyulve ívik, rendszerint kisebb mellékfolyókba húzódik fel.
Jászkeszeg:
Kissé magas hátú, oldalról lapított, testalkata miatt a vaskosabb pontyfélékhez tartozik. Szája középállású, csúcsba nyíló. Háta szürkésfekete, zöldessárga csillogással, oldala aranysárga. Szemgyűrűje citromsárga. Hátúszója palaszürke, a többi úszója pirosas színbe játszó.Folyó és nagyobb állóvízünken egyaránt megtalálható. Főleg a fenék közelében tartózkodik de szívesen feljön a felszín közelébe a vízre hullott rovarokra vadászni.
Elterjedési területe Európa középső, illetve keleti felére tehető, előfordul Oroszországban és Skandinávia déli vizeiben.
Többnyire csoportos, folyóvízi hal, de előfordul élohelyével összekötött holtágakban is. A vízszennyezést jól tűri, ezért fordul elő nagy számban a Dunában Budapest alatt.
Növekedését a Dunán vizsgálták, miszerint az 1. évben 6-8 cm-es, a 2. évben 10-20 cm-es, az 5. életév végére elérheti a 26-35 cm-t és a 350-900 g testtömeget. Táplálékban gazdag vizekben növekedése értelemszerűen gyorsabb. Táplálkozását tekintve a jász mindenevőnek mondható. Fogyasztja a vízinövények hajtásait, az aljzatról az algalepedéket, planktonikus élolényeket, férgeket, rovarlárvákat, felszínre hulló bogarakat, főleg nagyobb példányai a halivadékot is ragadozza. Ivarérettségét élete 3-5. évében éri el, ívóhelyét csoportosan keresi fel áprilistól júniusig, kb. 60-150 000 ikrát rak le. Az ikra erősen tapadó, fenékre vízinövényekre ragad. Az embrió 10-20 nap alatt kel ki, de ez kedvezotlen időjárási viszonyok miatt elhúzódhat.
Küsz:
Nyújtott testű hal, úszói erőteljesek, háta sötét olajzöld, oldala ezüstösen csillogó. Pikkelyei nagyok és ezüstös csillogásúak, guanidint tartalmaznak, amit régebben a körömlakk gyártásnál használtak alapanyagként. Szája felsőállású, szemgyűrűje hamvassárga színű.
Majdnem minden folyó és állóvizünkben megtalálható, szeret a nyílt vízen a felszín közelében tartózkodni, különösen kedveli az oxigéndús zuhogók alatti vizeket.
Táplálkozását tekintve mindenevő, hiszen egyaránt fogyaszt növényi és állati eredetű táplálékot. Szívesen legeli a kövekre tapadt algabevonatot.
Május június hónapban ívik, rendszerint a partmenti növényzetre, a Balatonon sokszor a fürdőzők között csapkodva rakják le ikráikat a partmenti köveken megtapadt algabevonatra. Igen gyakran előfordul, hogy egy nagyobb vihar után ikrák százezrei pusztulnak el, a kövekről a partra sodródva. Növekedése lassú, kifejlett példányok testhosszúsága elérheti a 15-20 cm-t.
Sokhelyen szívesen fogyasztják kemény húsát, főleg ruszlit készítenek belőle.
Egy fontos halunkat majdnem sikerült kihagynom a felsorolásból, pedig gyakran esik zsákmányul, főleg folyóvízi horgászatokkor. Igaz, hogy nem a keszeg-, hanem a pontyfélék családjába tartozik, de fontossága miatt nem maradhat ki a felsorolásból. Következzen tehát a
Fejes domolykó:
Teste vaskos, hengeres, oldalról csak enyhén lapított. Feje feltűnően nagy, amit néhány népies neve találóan fejez ki (fejes domolykó, fejes hal, nagyfejű hal ... stb.). A homlok széles, a fej felülről lapított. A száj csúcsba nyíló, vagy kissé felső állású, szeglete túlér a szem elülső szélénél húzott merőleges vonalon. Az állkapcsok hossza egyenlő. A farokúszó kevésbé mélyen bemetszett, mint a nem többi tagjáé. Pikkelyei nagyok és vastagok, szélüket feketés-barnás pettyekből álló rajz díszíti. A hát- és a farokalatti úszó szegélye domború. Háta feketés, barnászöld vagy sötétzöld fémes csillogással, oldala vízterületenként változóan ezüstös, vagy aranyosan csillogó, hasa fehéres, de nincs fémes csillogása. Hát- és farokúszója sötétszürke enyhe pirosas árnyalattal, a mell-, a has- és a farokalatti úszók vörösek, szélük felé fokozatosan halványulón sárgába átmenők. A fiatal példányoknál valamennyi úszó szürke. Az írisz sárga vagy ezüstös, fent egy barnás-zöldes, alul pedig egy fekete pont látható rajta.
A domolykó többnyire a folyók felső szakaszán él, a Felső-Tiszán a küsz és a paduc után a harmadik legnagyobb gyakoriságú hal, de előfordul a nagyobb folyók középső szakaszán, valamint hegyvidéki tározókban is. Elkerüli a folyók iszapos medrű, lassan folyó részeit. Előszeretettel tartózkodik az alámosott partoldalak alatt, a vízbe nyúló ágak és gyökerek között, a vízösszefolyásokban, a magasabb parti építmények árnyékában. Fiatalabb korban csoportban járnak, az idősebbek inkább magányosak.
A domolykó falánk, mindenevő faj. Kis mértékben télen is táplálkozik a ragadozóhalakhoz hasonlóan.
A kelést követően a lárvák még 3-4 napig a szikzacskóból táplálkoznak, annak teljes felszívódása után fitoplanktont, majd apró zooplankton szervezeteket fogyasztanak. November táján már elérik a 8-10 cm hosszúságot. A kifejlett példányok rovarlárvákkal, férgekkel, puhatestűekkel, rákokkal és a víz felszínére hulló rovarokkal élnek. Az idősebb példányok nem válnak kizárólagos halragadozókká, mindenevők maradnak az egyre növekvő halfogyasztás ellenére is.
A domolykók hegyi patakokban vadásznak szívesen a vízre hulló rovarokra.
Szerkesztette: Tépeti
Forrás: net.
