HALAINK 2. RÉSZ

2011. január 09. 15:02:17  nyomtatási kép

Ebben a részben az előre beígértekhez híven főbb ragadozó halainkról lesz szó. Ezeknek zöme télen is eredményesen fogható vizeinkben. Persze a nem intenzíven telepített vizekben ez ma már nem kevés utánajárásba kerül. Itt megint az az elv érvényesül, hogy aki nem megy horgászni, az vajmi kevés halat fog. ( Hacsak nem az akváriumból, vagy - ami mostanában kezd divat lenni - a kert végi tóból.) Lássuk akkor a halakat.

 

A harcsa:

Származás, elterjedés, élettér:
Harcsa (Silurus glanis)
A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviseloi Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum).
Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek).Magyaroszágon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Ferto -tó, és holtágaink Fadd-Dombori duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni oket, foleg a repülotér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkenek jelentos harcsaállománnyal.
A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésu, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bánytavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között.Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerzo körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Előfordul hogy nappal is mozog a harcsa, főleg áradáskor nagyobb eromuvek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús eseos idoben, zivatar, felhőszakadás elott fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének.Mindig a mély víz felől a sekély víz felé rabol.
Telepítéséről megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezőtlenül hat a pontyállományra, eggyes szakértők viszont azt valják, hogy jelentősen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például A Dunántúlon fekvo Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következő évre szóló területi jegyet kapott.
Méretkorlátozást általában célszerűbb a helyi adottságoknak (telepítési sűrűség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelően meghatározni.
 
Testfelépítése és érzékszervei:
Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal téveszthető össze. Hatalmas, felülről kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában sűrű éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelőre emlékeztet, könyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezéről a bőrt. A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenőve a farokúszóval.A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a hacsának úszása közbeni stabilizálásra). A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás előtt helyezkednek el. A hacsa bőre sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erosen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany sot albínó változata is.
Az európai harcsa jellemzője a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevo kb. a szemmagasságból kiinduló két bajússzál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajússzál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajusznak, mivel ízlelőbimbók sokasága található egyetlen bajusszálon).
Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszeru feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemző a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási idoszak végén piros színu).
A harcsa széles szájából a nagy garat először a zsákszeru gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erősen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el. Az ugyancsak nagyméretu, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 %-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsolódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál.
A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a bőrlégzése.
Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajússzálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.
 
Szaporodás, egyedfejlődés:
Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezőtlen időjárás esetén ez az időszak eltolódhat. Az ívóhelyeket akkor keresik fel a harcsák ha a víz hőmérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál előnyben részesítik a partmenti dús növényzetű helyeket, különösen kedvelik a vízbedőlt fákat, és gyökereket. Az ívóhelyeket a párok megtisztítják. Az ikrák átméroje 1,5-2,0 miliméter, méretük a kikelésig jelentosen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erősen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlodés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullanak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki. A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elől, egészen az első táplálékfelvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa később is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az első életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg- os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erősen függ a harcsa életterétől. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg(Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).
 
Táplálkozás:
A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestuek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák főleg nyári időszakban képezi táplálékának jelentős részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sőt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha elofordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértéku szakértelmet igényel a kihelyezése. 

 

A csuka:

Elterjedés, élohely:
Csuka (Esox lucius)
Európában valamennyi édesvízben megtalálható, Angliától egészen Oroszország keleti részéig. egyaránt megtalálja életfeltételeit a mély, hideg vízű nagyobb tavakban (Írország, svájc, Skandináv országok), mint az alig pár négyzetméteres gyorsan felmelegedő tavacskákban, kubikgödrökben. Rendkívul jól alkalmazkodó halfajta. Európán kívül számos rokona él az Egyesült Államokban, Kanadában. Az egyik ilyen csukafajta a muskie, amely nagyobbra nő meg mint európai rokona, testalkata hasonlít, viszont színezete eltér. Ugyancsak a tengerentúlon él a lánccsuka amely ugyan kisebbre nő meg mint a muskie, de jobban hasonlít színezetében az európai csukára, láncsszerű mintázat van az oldalán. Folyókban a lassúb folyású részeket kedveli, a kishalrajokat követi, előszeretettel áll be kogátak, sarkantyúk , partbiztosító kőrézsuk mellé. Tavakban keresi a vízinövényes részeket, sokszor annyira befészkeli magát a vízinövények közé, hogy csak a feje látszik ki. Nádtisztások mellet, tuskósokban is elofordul. Stégek, horgászállások árnyékában is szívesen húzza meg magát. Bányatavakban, ahol nem nagyon van növényzet, a meder egyenetlenségei nyújtanak megfelelő helyet neki. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan előront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg. 
 

Testfelépítése, érzékszervei:
Testfelépítése annyira jellegzetes, hogy más halunkkal össze sem lehet téveszteni. teste torpedó alakú, bőre erősen nyálkás, síkos, pikkelyei aprók erősen bőrbenőttek. Szinezete oldalán csukaszürke, kissé sárgás árnyalattal, hasa piszkosfehér. Úszói nagyok fejlettek, farokúszója nagyméretu az elrugaszkodásra alkalmas, hátuszója a test utolsó harmadában helyezkedik el a farokalatti úszóval egyvonalban, ezek a vízben való kormányzást segítik. A csuka kezdősebessége zsákmányoláskor, kb. 30-50 km/h. Páratlan úszóinak színe téglavörös. Feje kacsacsőrszerűen megnyúlt, szeme nagy, látása kitűnő, zsákmányszerzésben ennek az érzékszervének legnagyobb szerepe (adatok szerint fejlett a színlátása). Szája nagy, csontos, benne kb. 600 tuhegyes fog. Az alsó álkapcsán helyezkednek el az úgynevezett kapófogak, amelyek a legnagyobbra nőttek, felső álkapcsán az ugyancsak tűhegyes, kefefogazat helyezkedik el. A fogak állandóan pótlódnak, tehát ha egy fogat elveszít a csuka rögtön az álkapocsban nő helyette egy másik (preparált csukatrófeákon nagyon jól meg lehet figyelni).
 

Szaporodás, egyedfejlodés:
Az egyik legkorábban ívó halunk, ívása sokszor már a jég alatt is elkezdődik, ami február március hónapra teheto (a horgásszövetség emiatt megváltoztatta a fogásának tilalmi idejét február 15-tel kezdődően, mivel sok ikrás csukát fogtak ki ebben az időszakban). Rendszerint a part menti sekély, felmelegedő vízben rakja le nagyméretu ikráit, amelyek néhány nap múlva kelnek ki. A csukalárva első napjaiban a szikzacskóból táplálkozik, a szikzacskó felszívódása után, táplálékát zömmel apró rákok képzik. Néhány centis korában tér át az igazi ragadozó életmódra. Növekedése apróhalban gazdag vízterületen gyors, kb. 3. év végére eléri a 40 cm-es tewsthosszúságot. Maximális testsúlya 30 kg lehet, ezt foleg hideg vízu mély tavakban éri el.
 

Táplálkozás:
Miután áttér a ragadozó életmódra, étlapján nagyszámban halak szerepelnek. Eloszeretettel fogyasztja a sárgásabb tónusú halakat (kárász, compó), valamint az élénk színű halakat pl. vörösszárnyú keszeg. Megfogja a szúrós hátúszójú sügért is. érdemes kipróbálni csaliként az akváriumban tartott aranyhalat, élénkpiros színével felhívja magára a ragadozó figyelmét, s ráront mint a bika a vörös posztóra. A csuka idősebb korában jelentős kárt tehet a tógazdasági pontyállományban. Előfordul, hogy halakon kívul elkapja a békát, vízbe pottyant egeret, pockot, nagyobb példányai a vízen úszó madarakat is lehúzhatják. A csukára mint vizeink tigrisére fokozottan jellemző a kannibalizmus, ami annyit jelent, hogy az állomány sűrűségéből adódóan felfalhatják egymást, egy csuka nálánál alig kisebb fajtestvérét is képes elnyelni.

 

A süllő:

Elterjedés, élőhely:
Süllő (Stizostedion lucioperca)
Kősüllő (Stizostedion volgense)
A süllő Európában honos, megtalálható Nagy Britanniától egészen Oroszország közepéig. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg, Tisza, Duna, Körösök, Dráva, tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllőállományáról. Szolnok megyében a Tiszában, a Szajoli holtágban és az Alcsiszigeti Holt Tiszában élnek példányai. Kedveli az oxigéndús kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedőlt fák mellett, nádasokban kell keresni az iszapos részeket kerüli, folyóvizekben partbiztosító kőrézsűk, kőgátak, sarkantyúk, ruganyok, valamint duzzasztóművek alvizén található meg nagyobb számban.


Testfelépítése:
Teste nyúlánk, oldalról alig lapított, feje hosszúkás, szeme nagy. Szája mélyen hasított és csúcsba nyíló, szájában számos apró fog van, ezek közül kiemelkedik két pár hosszabb ebfoga, lényegében ez különbözteti meg leginkább kisebb testu rokonától a kősüllőtől. Színe a hátán zöldesszürke, oldalt ezüstszürkés, hasa fehér. Testét apró erősen bőrbenőtt pikkelyek borítják. Oldalait 6-8 halvány testre merőleges oldalfolt tarkítja. Hátúszója két részból áll, az elsőnek kemények hegyesek a sugarai, a második lágysugarú úszó.


Szaporodás, egyedfejlődés:
Ívása március-április hónapokban történik, ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, amelyet a hím kikelésig őriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívóterület hiánya miatt, ott süllőbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelő ívóhelyet biztosítsanak a süllők számára. A Balatonon előnevelt ivadékokat is kihelyeznek, így fenntartva a híres állományt. Sokszor előfordul, hogy ívása kedvezőtlen víz és hőmérsékleti viszonyok miatt elhúzódik, ami jelentős kárt tehet a leendő állományban, hiszen az akkor már leívott keszegek ivadékai "kinőnek" a süllő szájából.


Táplálkozás:
Az ikrából kikelő lárva először apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), késobb áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néháhy cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnőtt korában is előfordul gyakran, hogy csigákat, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testű ezüstös csillogású fajokat, szűk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó. 

A balin:


Elterjedés, élőhely:
Balin (Aspius aspius)
A balin valamennyi nagyobb folyó, illetve állóvizünkben megtalálható (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó). Nyíltvízi ragadozó hal, zsákmányát a felszín közelében ragadja meg. Folyókban kedveli az erősebb áramlású részeket, kőruganyok, kőgátak a sodrását, illetve duzzasztóművek oxigéndús alvizét. Tavakban elsősorban a nyíltvizen tartózkodik, innen rabol a nádtisztásokon bandázó kishalakra. Sokszor csapatokban vadászik, egy nagyobb balincsapat bekerítve ront rá a kishalakra.
 

Testfelépítés:
Teste torpedó alakú, áramvonalas. Színe, hátoldalon grafitszürke, oldalán ezüstösen csillogó, hasa fehér. Teste kissé síkos, bőrét apró pikkelyek fedik. Úszói erőteljesek, nagyok, főleg a farokúszó amely e vízben a gyors haladást teszi lehetővé, színük palaszürke. A hátúszója nagy első sugara kemény, ha a balin a felszín közelében úszik gyakran kilátszik a hátúszó hegye a vízből, mintegy barázdát húzva. Innen lehet tudni, hogy a balin a felszín közelében vadászik. Feje nagy, szájnyílása csúcsba nyíló, mélyen bevágott, alsó ajka kampósan végződik. Mivel fogai nincsenek áldozatát egyetlen szippantással nyeli el, sőt előfordul, hogy a balin az orrával kiüti a vízből a kishalat, s mikor az bódultan visszaesik akkor kapja el. Érzékszervei rendkívül fejlettek, oldalvonala kitunően érzékeli a vízben a rezgéseket, szeme nagy, szemgyűrűje citromsárga.
 

Szaporodás:
Március-április hónapba ívik, az ívást heves balintánc előzi meg. Ikráit a part menti növényzetre rakja.
 

Táplálkozás:
Az ikrából kikelt ivadék az első napokban planktonikus szervezeteket fogyaszt, késobb áttér az alsórendű rákokra (Diatoma, Gammarus pulex, Daphnia). Ezután főleg vízre pottyanó rovarok és kisebb halivadékok szerepelnek étlapján, csak később tér át a ragadozó életmódra. A kifejlett példányok ragadozó mivoltjuk ellenére szívesen fogyasztják a vízi rovarokat is, főleg tiszavirágzáskor figyelhetünk meg nagy balincsapatokat, amint a víz felett repülő kérészt kapkodják.

A pisztráng:

Elterjedés, élőhely:
Sebes pisztráng (Salmo trutta)
Szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss)
Hideg vízű pastakokban, alpesi tavakban találja meg igazán életfeltételeit, kedveli az oxigéndús sebes folyású patakokat. Európában és Amerikában őshonos, számos rokona él még földünk vizeiben. Magyarországon csak a sebespisztráng őshonos, a szivárványos pisztrángnak telepített állományai vannak. Hazánkban az Északi középhegység, a Bakony és az Alpokalja tavai, patakjai jelentik fő előfordulási helyét. A 90-es években a Dunántúlon lévő Viszló patak pisztrángállománya országos hírű volt, csak mivel a bauxitbányászatot leállították, a bányászathoz szivattyúzott karsztvíz is elapadt, ami tulajdonképpen táplálta a Viszló patakot. Szilvásváradon tenyészet tartja fenn a hazai állományt, szökött pisztrángok vannak a Szinva, Bódva, és a Bán-patakban. Az utóbbi időben felkapott kirándulóhely lett a Pinka patak és környéke, mivel számos halfaj mellett pisztrángozni is lehet. 

Testfelépítése:
Teste torpedó alakú, kissé nyúlánk. Bőrét apró bőrbenőtt pikkelyek fedik. A színezete a két pisztrángnak eltérő. A sebes pisztráng testét fehérudvarú, piros és fekete pettyek tarkítják. A szivárványos pisztrángnál a pettyek udvarnélküliek aprók és feketék. Mindkétpisztrángfajra jellemző a hát és a farokúszó között ún. zsírúszó helyzkedik el ami a lazacfélék családjába tartozó halakra jelemző. Úszói fejlettek erősek, különösen farokúszója, amely bőrszeru, mert a köves kavicsos meder hamar tönkremenne. Érzékszervei kitűnők, különösen látása és a mozgásérzékelése. Szája mélyen hasított, az idősebb példányok alsó ajka kampósan túlnyúlik a felsőn, szájában apró fogak találhatók.

Szaporodása, egyedfejlődése:
A sebes pisztráng ívási ideje október-január, a szivárványos pisztrángé február-április hónapokra esik. Ikráit gondosan megtisztított gödrökbe rakja, amelyek néhány nap múlva kelnek ki. A fiatal ivadék első napokban apró planktonikus élőlényeket fogyaszt. Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyorsnak mondható.

Táplálkozása:

A fiatal pisztráng apróállatevő, rovarlárvákat, repülő rovarokat, férgeket, csigákat fogyaszt. Csak később tér át a ragadozó életmódra, de még ekkor is előszeretettel kapdossa az apróbb rovarokat is. Táplálékhalai között elsősorban az élőhelyén előforduló fajokat kell megemlíteni, fürge cselle, nyúldomolykó, nem kíméli saját fajtársait sem.

Az angolna:

Testi felépítése:
Angolna (Anguilla anguilla)
Az angolna oldalról illetve felülről lapított, alakja nyílszerű, orsó alakú, kígyószerű. A fej felülről enyhén lapított, a száj felé elkeskenyedoen kúpos, a nyakrész közvetlenül kapcsolódik a törzshöz. A fej alakja szerint két típust különböztetünk meg: a hegyes fejűt, illetve a tompa fejűt. Táplálkozásban is különböznek egymástól, a hegyesfejű inkább apróállatevő, míg a tompafejű ragadozó életmódot folytat. A törzs a koponyától egyenletese kiszélesedő, hengerszerűen megnyúlt, átmenet nélkül kapcsolódik a farki részhez. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó amely közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött fekszik. A hátúszó és a farokalatti úszó látszólag egybenőtt, de megtalálható a kettőt elválasztó farokúszó. Az angolna úszósugarai lágyak, hiányzik az első kemény úszósugár. A farok a farokvég felé oldalról fokozatosan lapítottá válik, és átmenettel csúcsban végződik. A farokúszó külső látszatra szimmetrikus, de belső váza részaránytalan. Bőre nagyon síkos, nyálkás, testét apró, bőrbe ágyazott pikkelyek fedik. Az angolnát, ha hosszabb időre kivesszük a vízből akkor sem pusztul el mivel fejlett a bőrlégzése, ami 1 kg-os halnál 12-13 celsius-fokon 1,5 köbcentiméter levegőt felvételét jelenti. Elsősorban vándorláskor hasznos számára ez a tulajdonság, hiszen a hosszú útja során szárazföldi akadályokat is le kell küzdenie.
 
Szaporodás, egyedfejlődés, növekedés:
Az ivarérett angolna az édesvízből a tengerbe vándorol ívásra. Sokáig nem tudta senki megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Bertelsen-nek sikerült nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívóhelyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a ráktérítő és a 60 fok nyugati hosszúság metszéspontjánál a Sargasso-tengerben valószínű.
A Sargasso-tenger az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, Azori-szigetek és a Karib-szigetek közötti része. Nevét a vízben nagy tömegben lebegő Sargassum barna moszatról kapta. A víz sótartalma 36,5 %, óceáni viszonyok között a legnagyobb átlátszóságot itt mérték.
A mai napig sem tisztázódott, hogy az angolnák milyen mélységben és milyen módon ívnak. Egyes szakemberek a lárvafogási mélységből indulnak ki, tehát 200-500 m mélyen tételezik fel az ívást. 
Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyorsnak mondható, azonos korú halak között nagy növekedésbeli különbségek vannak. Általában 40-45 cm-es testhosszúságot érnek el a vándorlásig, ennél nagyobbra ritkán nő.
 
Táplálkozás:
Az angolna táplálkozását tekintve mindenevőnek mondható, fenéklakó mivolta révén az ott előforduló táplálékszervezetek alkotják táplálékának nagy részét. Néhányat említve: gyűrűsférgek, puhatestűek, csigák, kagylók, rákok (alsórendű, felsőrendű), rovarok, halak kétéltűek. A táplálékfajták fogyasztását ki lehet vetíteni évszakokra is: alsórendű rákok - márciustól novemberig csökkenő tendenciával, puhatestűeket - nyár végétől novemberig, halakat - június július hónapban.

A feketesügér:


Elterjedés, élőhely:
Fekete sügér (Micropterus salmoides)
Észak-Amerikából került Magyarországra. Főként tógazdaságokban, illetve elvétve, kavicsos-homokos természertes vizekben található. Természetes vizeinkben csak elvétve fordul elő, elszaporítása esetén tavaink fő horgászhala lehetne. Rendkívüli szemfülessége, gyorsasága miatt a tengerentúlon közkedvelt horgászhal.
 

Testfelépítés:
Teste oldalról lapított, feje és szája nagy méretű. Szájában apró fogak találhatók, a száj felső állású és a szeglete túlér a szem hátsó vonalán. Pikkelyei aprók erősen bőrbenőttek. A hal színe barnászöldes, hosszanti néhol szaggatott sávokkal. Úszói fejlettek, farokúszója erőteljes, a hátúszó első tésze kemény tüskés sugarú, a hátsó lágy. A kifejlett példányok olajzöldek, nagy, merőleges, barnás foltokkal, hasa felé világosodik.
 

Szaporodás, egyedfejlődés:
Márciustól-júliusig ívik, természetes körülmények között, a tejes által készített, kavicsos helyen kitúrt fészekbe. Növekedése magyaroszágon nem mondható gyorsnak, maximálisan 2kg-os testsúlyt érhet el.
 

Táplálkozás:
Elsősorban apróállatevő, de a halivadékot is ragadozza, étlapján szerepel még, apró emlősök (egér,pocok), vízi kétéltuek (békák, gőték), férgek, rovarlárvák. 

                                                                        Szerkesztette: Tépeti 

                                                                        Forrás és ábrák: net.